Éjfél körül járhat. Az eddig csendes és nyugodt kisváros, ahol éltem az éjszaka beálltával lassan megtelt élettel. Felnőttekkel, akik munkájukból tartanak hazafele fáradtan, valamint tinédzserek, akik egy szórakozóhelyre tartanak esti kikapcsolódás céljából egy unalmas nap után, vagy éppen részegen támolyognak otthonukba egy-egy fiúval az oldalukon. Engem viszont nem Ők érdekeltek. Csupán szerettem volna egy olyan békés helyet találni,ahol egyedül lehettem,távol a külvilágtól. Mivel a lakásom ablakából figyeltem az elhaladókat, ügyeltem arra, hogy senki ne lásson meg, amikor lemászok onnan. Óvatos léptekkel igyekeztem le, ügyelve arra, hogy nehogy meglásson valaki, vagy éppen le ne essek. Amikor már csak néhány centiméter választotta el lábaimat a talajtól elrugaszkodva leugrottam, és befutottam a legelső sötét sikátorba amit megpillantottam.

~ Nem sokáig lesz ilyen sötét.~ Gondoltam magamban, ahogy a telefonommal világítva keresgéltem a földön használható fa és papír darabokat. Amint ezzel végeztem, neki is láttam annak, amiért ide jöttem. Mélyen a zsebembe nyúltam, mintha csak cukrot keresnék egy kedves kisgyereknek akivel épp az imént futottam volna össze az utcán, de nem ez a szándék vezérelt. Egy gyufásdobozt húztam elő a kabátomból, amit azonnal meg is gyújtottam,és egy ideig figyeltem ahogy az apró láng felemészti a fát. Nagyobban szerettem volna ezt látni, ezért a fogpiszkáló méretű darabot az összegyűjtött kupacomra dobtam, de ez sajnos nem volt elég.. Több kellett ahhoz, hogy a hatalmas rakás lángra gyúljon, ezért többet és többet „ingereltem” azt. Amikor elértem a kívánt gyufa mennyiséget ahhoz, hogy egy hatalmas máglyát képezzek, önelégült vigyorral álltam alkotásom előtt. Mámoros érzéssel töltött el, ahogy a lángok mohón falni kezdték mindazt, ami az útjukba került. A sárga fénycsóvák mintha táncoltak volna ahogy a lágy szellő beléjük kapott. Csodás dolognak tartottam ezt. Ahogy a lángok mohón, többet akarva az ég felé törtek akaratlanul is mosolyra nyíltak ajkaim. De nem ám az átlagos fajtára. Ez a reakció más volt, mint a többi emberé. Sokkal inkább ördögi,sokatmondó vigyor volt ez. Ha valaki kívülről látott volna engem, akkor is tisztában lett volna az érzéseimmel. Azzal a meg nem szűnő haraggal, ami az egész testemet átjárta, és azzal, hogy az „eszközeim” helyére egy bizonyos személyt képzeltem.
~ Nem bírom tovább.. Még több kell! Még nagyobb kell.. ~ Gondolataim csak a tűzön jártak, melyek akár a tigris, prédájukra vadásztak az éjszakában. Kétségbeesett gyorsasággal kezdtem el keresgélni újabb „étkeket”, melyek tovább táplálhatják újdonsült teremtményemet. Akár csak egy szülő, ki újszülött gyermekét tartja a kezében,és bármit elkövet azért, hogy megmentse őt a teljes megsemmisüléstől.
~ Találnom kell valamit! ~ Kezdtem egyre dühösebb lenni, a lángok pedig kezdtek egyre kisebbé és kissebbé válni, aztán az utolsó pillanatban ráakadtam egy elég nagy fadarabra ahhoz, hogy egy ideig kitartson. Épp elegendő ez az idő ahhoz, hogy a haragom teljesen elszálljon. És úgy is lett, ahogyan azt 

megjósoltam. A lángok mohón falni kezdték az eléjük dobott „ételt”,majd felemésztve egyé váltak a porral és hamuval, ami abból a rakásból maradt amit a betonplacc közepére gyűjtöttem. Egy kis ideig még éreztem a lángok okozta melegséget, amik az egész testemet átjárták, de ez az érzés hamar elillant, és nem maradt más helyette, csak az a hátborzongató hideg, amit a kegyetlen tél okozott. A hűs szél befújt egészen a szoknyám alá, kicsit fellibbentve azt, majd tovább állt bejárva a sikátor minden apró szegletét.
~ Ideje menni… ~ Gondoltam magamban, majd azzal a lendülettel el is indultam a kijárat felé.
Lassú,óvatos léptekkel haladtam a nyüzsgő városban ügyelve arra, hogy teljesen észrevétlen maradjak. Akár egy árnyék, amely úgy követi az emberek minden egyes mozdulatát, mintha valami sötét titkot rejtegetne. Vajon tényleg így van? Nem tudhatom.. Nekem nincsen árnyékom.. Talán azért, mert az az emberek sötétebbik oldala, amelyet sosem hagynak a felszínre törni?
~ Talán én magam vagyok a megtestesült sötétség… ~ Kezdtem egyre mélyebben járni.. Olyan mélyen, amennyire még sosem süllyedtem le.. Úgy éreztem, hogy lassan elveszek a saját sötét dolgaimban. Ki kellett találnom valamit, ami visszaránt.. Még egy tűz túl nagy gyanút keltene az emberekben..
- Nem bírom! – Fakadtam ki immár hangosan.
- Nem bírom, nem bírom, nem bírom! – Egyre jobban gyötört a gondolat, hogy bántanom KELL valakit, különben belepusztulok… Térdre rogyva a fejemet fogtam. Forgott körülöttem az egész világ,pedig nem is ittam! Sosem iszom.. Még csak az alkohol rettentő szagát sem bírom elviselni… A mellettem elhaladó részeg libák csak néztek és nevettek szőke tincseiket csavargatva miközben egy-egy fiúba kapaszkodva táncikáltak haza akiket lehet, hogy még csak nem is ismernek.
~ Milyen csodás dolog lenne elkapni őket, bevonszolni az egyik sikátorba és… NEM! ~ Megálljt kell parancsolnom önmagamnak, ha nem akarom, hogy bármi szörnyűség történjen. Bár nem tudtam elszakadni a föld vonzásától, igyekeztem beljebb húzódni és egyé válni azzal a sötétséggel, ami átjárja az utca azon részeit, ahová nem süt be az utcai világítás és a klubok vakító fénye. El kellett tűnnöm a külvilág szeme elől. Különösen most, mivel néhány ismerős arcot láttam közeledni. Az iskolám „bombázói” avagy a plázacicák, akik mindent megtesznek annak érdekében, hogy megkeserítsék azok már így is borzalmas életét, akiket nem tartanak közülük valónak. Én is ilyen voltam a szemükben. Fura és visszataszító, aki még arra sem méltó, hogy bárki szóba elegyedjen vele. Mégis ki lenne képes egyáltalán beszélgetésbe bonyolódni egy olyan személlyel, akinek fiú létére ápolt, térdhajlatig érő rózsaszín haja csak úgy száll amikor belekap a vad szél, vagy aki női ruhákba burkolva járja a világot mert Ő így érzi csak jól magát.. vagy aki sminkeli magát..
~ Na jó, tényleg fura, hogy 18 éves férfi létemre úgy nézek ki, mint egy tinédzser lány…~Hatalmas sóhaj hagyta el ajkaimat, de azt hiszem kezdtem lenyugodni. Igen, jó úton haladok a teljes megnyugvás felé. Még egy kicsit ücsörögtem magányosan, majd erőt véve magamon feltápászkodtam, és a lehető legnagyobb óvatossággal indultam el a házam felé reménykedve abban, hogy senki nem vette észre eltűnésem. Ezúttal sajnos szökésem nem járt sikerrel, ugyanis amikor már a falon csüngtem az ablakpárkányba kapaszkodva realizáltam azt az elrettentő dolgot, amit eddig sohasem. Zárva volt.
~ A fenébe! Lebuktam... ~ Teljesen elsápadtam,és egy pillanatra meg is szédültem, de elég erősen tartottam magam ahhoz, hogy ismét biztonságosan a talajra érkezhessek. Még mindig forgott velem az egész világ, és egyre jobban kavarogni kezdett a gyomrom, amikor arra gondoltam, hogy életemben először lebuktam. Úgy látszik, ezt még gyakorolnom kell. Kuncogtam egy aprót a saját szerencsétlenségemen, majd egy hatalmas, önbátorító sóhaj kíséretében elindultam a ház ajtaja felé, ami szintén zárva volt. Jellemző.. Felcsöngettem, és vártam, hogy a magas, jóvágású, a huszas évei végén járó, copfos, rózsaszín hajú férfi akivel éltem ajtót nyisson nekem, de nem jött.
~ Az biztos, hogy nem keres. Annyira azért ismer, hogy tudja, hogy nem keveredek hülyeségbe ok nélkül... Talán van nála valaki.. Nem tudom... ~ Ahogyan ezek a gondolatok cikáztak a fejemben leültem és vártam.
~ Azt hiszem előbb le kellett volna ülnöm… ~ Elmosolyodtam ezen, hisz éppen akkor, amikor így tettem kinyílt a barna lakkal lekent, gyönyörű arany díszekkel ellátott fa ajtó. Teljesen hangtalanul és kecsesen, mögüle pedig kilépett az, akire ennyit vártam. Vízcseppek gyöngyöztek kidolgozott, félmeztelen testén, a nyakában pedig egy fehér frottír törülköző lógot. Haja apró csomókban, vizesen omlott a nedves ruhadarabra. Ha nem az öccse lennék, teljesen elvarázsolt volna a látvány. Csillogó égkék szemeimet ráemelve figyeltem minden apró mozdulatát, el nem rejtve csodálatomat iránta. Bár néha összekaptunk egy-két dolgon, mint akármelyik testvérpár, azért mégis imádtuk egymást. Apró grimaszokat vágott ahogy egyre jobban kitárta előttem az utat, tekintetében pedig keveredett az aggodalom, a harag és a megbocsájtás érzése. Még sosem láttam ilyennek..
- Lu.. – Ajkaim szóra nyíltak, és a nevét akarták csicseregni az éjszakába, de Ő szinte azonnal odaemelte mutató ujját és csendre intett, majd halvány mosolyt ejtett felém miközben a törölközővel a hajába túrt. Annyira talán nem is haragudott, mint gondoltam. Legalábbis azt hittem.. Aztán egy pillanat alatt eluralkodott rajta a féltő düh,és a falnak szegezett.
- Mégis hol a fenében voltál, Eric?! Órák óta várok rád... Akár… - Teli torokból üvöltött, aztán egy pillanatra elakadt a szava, és valamit mintha csillanni láttam volna a szeme sarkában.. Mi a... a nagy Luchino Gregoretti.. SÍR?! Meglepett arccal bámultam egyenesen az Ő arcába, miközben fülem-farkam behúzva lapultam a falhoz akárcsak egy félős kiscica.
~ Ó, igen.. Egy fehér szőrű, gyönyörű kék szemű, aprócska cica... Puha mancsokkal… ~ Túlságosan elkalandoztak a gondolataim ami miatt észre sem vettem azt, hogy a gyönyör kiült az arcomra, és nem is értettem miért néz rám annyira furcsán a bátyám.
- Eric.. Látom megint elkalandoztál. – A haragja mintha olyan hirtelen szállt volna el, mint ahogyan jött és nevetve ingatta a fejét, hogy nem is én lennék, ha nem így történt volna. Azzal a mozdulattal enyhített a szorításán, és a vállamnál fogva közelebb vonva magához mért végig, hogy nem esett e semmi bajom, majd miután ezt sikeresen megállapította egy felszabadult sóhajtás szűrődött ki ajkai közül. Sosem tudott rám egy percnél többet haragudni. Hogy megpecsételje a békét és éreztesse őszinte testvéri szeretetét még az eddiginél is közelebb húzott és csontropogtató öleléssel, majd egy puszival köszöntött a családi házban. Család.. Ha tudnám is, hogy mi az.. Nekem már csak Luchi maradt, az egyetlen élő családtagom. Az édesapámat soha nem ismertem, elhagyott még mielőtt megszülettem volna, az édesanyám pedig kicsivel 8 éves korom előtt eltávozott közülünk. Mindig összeszorul a mellkasom, amikor erre gondolok. Mély haragot és szomorúságot érzek ilyenkor, és a gondolataim össze-vissza kavarognak a fejemben.
~ Oké Ricky.. Le kell nyugodnod.. Nem teheted még ennél is jobban tönkre magad! Kapd össze magad, kölyök! ~ Lehunytam a szemem, és próbáltam csak pozitív dolgokra koncentrálni. Dolgokra, amik felvillanyoznak és boldoggá tesznek akárhányszor csak eszembe jutnak.
~ Erős vagyok! ~ Éreztem, ahogy remegni kezd az egész testem, és egyre görcsösebben próbálkoztam a gondolataim elterelésével, de mindhiába. Megszédültem, és az egyik lábam lassan kezdte elhagyni a támaszt nyújtó talajt. Ha Luchino akkor nem kap el, talán sérüléseket is szerezhettem volna, hiszen amilyen kicsi a lakás, olyan berendezett is. Rögtön a hátam mögött egy csodálatos részletességgel kiépített kandalló foglal helyet, ami bár ámulattal ejt el, ilyen helyzetekben mégis veszélyes, hiszen egy rossz mozdulat, és az életemet veszthetem általa. De azt hiszem mégis ez a kedvenc helyem. Mindig szerettem téli estéken elé kuporodni a kedvenc plüss nyuszimmal és olvasni, vagy elmerülni saját gondolataim tengerében és akárcsak egy halacska boldogan úszkálni bennük. A már említett kandalló előtt egy medvebunda szőnyeg hever, ami bár nem valódi, sokan akik először lépnek be a lakásba annak vélik, és rengeteg utálónk emiatt „született”. Állatkínzóknak tartanak bennünket, holott nem ez az igazság, csupán a legtöbb ember az előtt ítélkezik, mielőtt jobban a dolgok mélyére ásna, mielőtt megismerné társait. Azt hiszem ezt utálom a legjobban bennük. Maguknak valóak, csökönyösek és aljasak… De mint mindenhol, itt is létezik csekély lélekszámú kivétel akiket ekkor még nem fedeztem fel. Beljebb indultam a házban, és elhaladva a barna, valódi bőr kanapé mellett amit díszpárnák díszítettek egyenesen abba a terembe érkeztem, amit a bátyám egyszerűen csak „party szobának” hív. Itt szokta fogadni a barátait és a vendégeit, hisz itt minden kellék megtalálható, ami elősegíti a felhőtlen szórakozást. Egy hatalmas TV a fekete falra rögzítve, egy számítógép, csocsóasztal.. És ez még csak egy része! Fárasztó dolog lenne kielemezni minden apró dolgot ami oda be van pakolva. De azt kell mondjam van ízlése a lakberendezéshez. Haladtam tovább, és az utam egy folyosón keresztül vezetett végig, ami engem leginkább egy régi nemesi kastélyra emlékeztetett. Mindig is csodálattal töltöttek el az apró, ügyes részletességgel elkészült falak, valamint valódi aranyból készült csillár, melyeken oroszlánfejek díszelegtek nyitott szájjal,mintha ásítanának, és a nyelvük az abból kilógó villanykörte lenne. A hosszú,kígyószerű folyosó végén egy szintén igazán részletes egész alakos tükör állt. Ha rangsorolnom kellene, a lakóhelyünkön belül ez lenne a második kedvenc helyem. Akárhányszor végigballagok itt, mindig megjelenek a szemem előtt egy hatalmas abronccsal rendelkező hercegnő ruhában ezüst koronával a fejemen, hajam pedig ízlésesen feltűzve, de azért két oldalt egy-egy hosszú begöndörített tincs a vállamra omlik.
~ Gyönyörű ~ Gondolataim olyannyira elkalandoztak, hogy halk muzsika csendült fel füleimben. Lágy volt és elegáns, akárcsak azok a mozdulatok amiket elképzeltem, és kihatottak a viselkedésemre. Táncra perdültem a lakásunk kellős közepén!
- Bravó! – Hatalmas tapsvihar és kuncogás zavarta meg elmélyült cselekedetem. Egy pillanatra megijedtem, és kibillenve az egyensúlyomból máris a földön csücsültem morcosan felnézve a drága fivéremre, aki jót mulatott ezen az egészen!
- Mégis mit képzelsz?! – Ripakodtam rá, de aztán nekem is nevetnem kellett saját magamon. Valóban nevetségesen néztem ki. Már csak a daliás herceg hiányzott az agyszüleményemből. Egy herceg a fehér lovon, aki magas, jóképű, kék szemű, és szőke haja ugyan úgy lobog a szélben, akárcsak az enyém. Legalábbis ez a többség elvárása. Én ugyanis nem hittem a külső tulajdonságok erejében. Még akkor sem, amikor találkoztam azzal az emberrel, aki azzá tett, ami most vagyok.. Már nem is tudom mivé lettem.. Tisztán emlékszem arra a szörnyűséges napra.. A napra, amely olyannyira meghatározó volt az életemben... Emlékszem.. Nyár volt, rajtam pedig egy fantasztikus combközépig érő, vakítóan fehér csipke szoknya volt. Fejemet hozzá illő kalap védte a tűző nap káros sugaraitól. Szememen szívecske keretes napszemüveg díszelgett, mely kellően aranyos mégis elegáns látványt nyújtott. Aztán megláttam Őt… Őt, kinek fekete haja csillogott ahogy ráesett a fény, és olyan volt, akár egy sötét vízesés, és talpig fekete öltözéke messziről szemet szúrt minden járókelőnek főleg ebben a tikkasztó hőségben. A nevére már nem emlékszem oly tisztán, mint azon a napon, amikor először megláttam és beleszerettem mit sem sejtve arról a mélységesen sötét titokról, amiket a belseje rejtett. Teljesen mélyen, a szíve legrejtettebb zugaiba elásva komoly dolgok uralkodtak, de sajnos túlságosan naiv kisfiú voltam. Elhittem minden egyes hazugságát, hagytam, hogy játszadozzon az igencsak gyenge lelkemmel. Nem csak a szívemet adtam neki az első szerelem érzéseivel együtt, de minden akkori fiatal legféltettebb kincsét is.. Ne.. Nem szívesen gondolok vissza arra az éjszakára.. Viszont az, ami utána jött sokkal nagyobb örömmel tölt el, mint akármi más. Amikor megtudtam, hogy nem én vagyok az egyetlen szerelme, az egyetlen ember aki a szívének kedves..
~Várjunk csak.. Volt valaha valaki, aki az Ő szívének kedves volt? ~ Nos.. Megfelelő bosszút álltam rajta. Amikor leszállt az éj, és az a bizonyos illető egyedül volt a lakásán, belopakodtam hozzá egy kanna benzin és egy doboz gyufa társaságában. Mellé bújtam lágy hangon duruzsolva a fülébe amit annyira szeretett,, Eldaloltam neki, mennyire szeretem.. Hogy számomra ő az első és egyetlen.. Azzal valami megváltozott bennem. A gondolatok, amik a fejemben jártak kezdtek egyre erősebbé válni, érzelmekké nőni és tettekre sarkallni. Aztán megtettem.. Először óvatosan néhány cseppet a fehér, szívecske mintás alsónadrágra csepegtettem remélve, hogy nem ébred fel a művelet közben, majd egyre többet és többet öntöttem rá végül kiürítettem az egész tartalmat. Ez után óvatosan végighúztam a gyufaszálat a dobozon, és elmosolyodva néztem ahogy életre kel a kezemben egy aprócska tigris, ami nemsokára hatalmas pusztítást követ el. Miután egy utolsó csókot leheltem a homlokára felkeltem a férfi mellől, mielőtt még beleesek a saját magam által állított végzetes csapdába azzal rádobtam az apró  fénycsomót ami reakcióba lépve a folyadékkal azonnal falatozni kezdett, én pedig kiugrottam az ablakon és gyors menekülésbe fogtam. Másnapra az egész közösségi média ezzel az esettel volt tele, de sajnos nem úgy sikerült a tervem ahogy azt szerettem volna. Az a szemét életben maradt..
Ahogyan így visszatekintettem a múltbeli énemre teljesen megfeledkeztem a jelenről, és arra kellett ráeszmélnem, hogy éppen a földön fetrengek ördögi nevetés közepette, a bátyám pedig ijedt tekintettel pásztázott és látszólag azon gondolkodott, hogy hogyan zökkenthetne ki eme tudaton kívüli állapotom. Kezdett egyre jobban kétségbeesni, ahogy engem nézett levegőért kapkodni és kapálózni és nem tudta, mit tehetne értem.
- Eric! Eric térj magadhoz! – A falra vágott egy hatalmasat, majd mellém térdelve rázogatni kezdett. Mint aki most ébredt mély, tudatlan álmából abbahagytam a vihorászást és felültem. Aztán csak bámultam őt elkerekedett szemekkel és próbáltam minél jobban csillapítani légszomjamat.
- Normális vagy?! Halálra rémisztettél öcskös! – Hangjában keveredtek a düh és aggodalom tünetei miközben egy erőteljes mozdulattal felkapott a földről és pillanatok alatt védelmező karjaiban találtam magam. Ilyenkor éreztem a legjobban, hogy ebben a hatalmas világban milyen kicsi,jelentéktelen és törékeny is vagyok valójában.. Mint egy kisállat, akit az édesanyja magára hagyott a nagyvilágban.. Jelentéktelen és kiszolgáltatott minden veszélynek ami rá leselkedik..
- Nem.. Én nem vagyok egy esetlen senki! – Csattantam fel hirtelen, remélve, hogy nem hangosan tettem mindezt, de Luchino reakciójából ítélve de..
~ A francba! ~ Ismét nevetni kezdett furcsa viselkedésemen, bár ő hozzászokott már a folytonos kitöréseimhez, és nem sokkal később vele együtt kezdtem el kacagni. Amint egy kicsit higgadtak a kedélyek úgy indult meg velem a karjaiban akár egy hős lovag, aki éppen most menekíti ki a hercegkisasszonyt a sárkány karmainak fogságából. Egy pillanat sem telt el, de újra felelevenedett előttem az a színekkel teli, pompázatos világ, ahova akkor húzódom,jobban mondva menekülök, amikor a valóság sivár napjai túl elviselhetetlenné válnak számomra, amikor úgy érzem, hogy nem számíthatok senkire,még a bátyámra sem, akit egyébként mindenkinél jobban szerettem, és persze amikor olyan érzetem támadt, hogy nincs szükségem barátokra sem senki másra ahhoz, hogy boldog lehessek. Ugyanakkor érzékeltem a körülöttem lévő világ minden egyes percét. Éreztem ahogy a férfi gyengéd óvatossággal párnáim puha melegségébe helyez és a bőröm érintkezik a bársony ágyneművel. Felemelő érzés volt ez számomra. Azt is éreztem, ahogyan egy finom csuklómozdulattal eltolja a homlokomról selymes hajkoronámat szabaddá téve a bőrfelületet, mint ahogyan azt is, ahogyan puha ajkaival lágy csókot lehelt rá. Egy kis ideig még élveztem ágyam óvó melegségét, aztán kizökkentve magam a saját kis menedékemből felpattantam és minden szépségápolási kellékemet ami csak létezett felkapva elindultam a fényűző fürdőszobánk felé, ahol a vakító fehér csempe beragyogta az egész termet amikor rávilágítottak a lámpa fehér fénysugarai a hatalmas macskatalpakon álló fürdőkád pedig a helyiség ékessége volt. Imádtam nap mint nap órák hosszat elterülni a bele engedett gőzölgő folyadékban miközben apró masszírozó mozdulatokkal kényeztettem a bőrömbe az arra használatos kencéket. Ma sem szerettem volna máshogy tenni. Öltözékemet ízlésesen abba a szennyeseknek fenntartott, barna, kézzel font kosárba hajtogattam, ami a sarokban állt. Óvatosan, kellő kecsességgel léptem bele a gőzölgő vízbe ahogyan az egy modellhez illik, majd lassan nyakig merültem benne, és figyeltem, ahogyan hosszú tincseim a felszínen lebegnek mellettem. Hátra dőltem és lehunytam a szemem élvezve azt, hogy a forróság teljesen elönt. Máris felszabadultabbnak éreztem magam egy fárasztó nap után. Mélyeket lélegezve adtam át magam az illatgyertyák nyugtató hatásának amiket a kád szélére helyeztem és amelyeket most töltöttem fel az élet lángjaival. Csodálva néztem ahogyan a színes viasz olvadni kezdett..
~ Akárcsak az élet.. Az egyik pillanatban  még erőnk teljében vagyunk és úszkálunk a boldogság halakkal telt tengerében,  a másikban pedig már egy kemény fedeles fa dobozba zárva búcsúzunk el azoktól, akiket szerettünk, és persze azoktól is akiket nem, azért, hogy egyé válhassunk azzal amiből lettünk: Por és hamu… ~ Miközben ezek a nem túl szelíd és vidám gondolatok mozgatták fantáziám aprócska fogaskerekeit nekiláttam bekenni a testem az újonnan vett rágógumi illatú tusfürdőmmel ami alig pár pillanat alatt illatozó virágszállá varázsolt. A rózsaszín habocskák amiket a krém hagyott maga után  felemelő látványt nyújtott vékony, kellően izmos lábaimon és az apró buborékok amik a felszínre törtek a gyermekkoromat idézték. Szinte látom magam kissrác koromban, amikor azon a selymes pázsiton nyargaltam a kiskutyámmal szappanbuborékokat és mókusokat kergetni, aztán sikertelenül „átugorva” egy az akkori magasságomhoz viszonyítva magas kerítést  nevetve elterülni a park kellős közepén. Nosztalgikus érzést nyújtott ez számomra. Amikor a folyadékból amivel az egész kád csordultig volt töltve kezdett eltűnni minden melegség kiszálltam, és eljött az ideje a fogmosásnak és arctisztításnak. Kedvenc babarózsaszín, virág mintás törülközőmet amin apró, kézzel hímzett rózsák voltak szemügyre vehetőek valamint a sarokban gyönyörűen kidolgozott betűkkel a nevem állt a testem köré csavartam, hajamat pedig a fejem tetejére illesztettem hogy ne zavarjon a művelet végrehajtásában. Először a fogaimat mostam meg egy szintén rózsaszín eszközt használva, aztán lemostam az aznap felkent sminkemet és feltettem az arcomra egy hidratáló arckrémet. Mikorra ezzel végeztem már meg is száradt a bőröm, így nem volt szükség másra, csak a nyuszi mintás hálóingemre, amit olyan gyorsasággal kaptam magamra, mint még soha! Szerettem volna, ha minél hamarabb vége lett volna ennek a napnak hogy elmerülhessek az álmaim unikornisokkal teli Csodaországában, ahol én magam lehetek Alice, a bájos kislány, aki egész gyermekkorom imádott hőse volt és végigkísért utamon egészen a mai napig. Felfrissülten tipegtem be álmaim szobájába, ahol rózsaszín baldachinos ágyam a szoba közepén állva fenséges látványt nyújtott. Teljes összhangban pompázott a szőrmés ágytakarómmal és a rajta lévő díszpárnákkal valamint a plüsshadsereggel amik éjszakai pihenésem közben őrködtek felettem, hogy senki és semmi ne zavarhassa meg felhőtlen nyugalmam. Az ablakom mint az már kiderült az utcára nyílik, ami bentről úgy néz ki, mint egy királylány titkon áhított világa, amit festmény képébe burkolva őriz meg magának  és rejt el a világ elől. A fényűző és elegáns ablakkeret mögül egy nyüzsgő, fényben úszó kisváros látképe tárul elénk. Olykor csak ücsörgöm az ablakpárkányon, és csak bámulok ki rajta. Nézem az embereket, akik boldogan vagy éppen boldogtalanul élik saját kis életüket nem törődve senkivel és semmivel. Nézem az állataikat, akik tiszta szívvel és lélekkel szolgálják a pusztulásra érett gondolkodó fajt. Azonban olyasvalamit is nézek, amit csak a hozzám hasonló furcsaságok látnak meg. A városon túli festői táj szépségét, melyen órák hosszat képes vagyok elidőzni annyira megihlet. Rengeteg általam készült rajz, vers esetleg irománykezdemény múzsája az a Tündérországot felelevenítő szakasz, ahol napnyugtakor az élénk bárányfelhők boldogan úszkálnak az égen, és ahol az éjszaka beálltával fényesebben ragyognak a csillagoknak nevezett apró pontok mint máshol.
~ Olyan varázsos.. ~ Gyermeki ártatlansággal borultam be a hatalmas párnaerdő közepébe és amint lehunytam a szemeim már el is jött értem az álommanónak nevezett aprócska apóka, aki elkalauzolt édességből készült vonatán a csodák és móka felhőtlen, bájos világában,